A meglévő erdőket is védeni kell a kiszáradástól

A 40 fokot közelítő hőségben gyakran láthatunk az út szélén olyan fákat, amelyek lombkoronája mintha fehéren világítana. Jó eséllyel hársfákról van szó, melyek levelük fonákját felfelé fordítva próbálnak minél többet visszaverni a túlzottan erős napsugarakból. A fényvisszaverés mellett a lombkorona külső, erős fényben lévő levelei vastagabb szöveteikkel árnyékolják a lombkorona belsőbb részein lévő leveleket. A fotoszintézis fényvédelmi mechanizmusai is működésbe lépnek: a fölösleges fényenergiát nem hasznosítják, hanem hőként vezetik el, sőt fényként visszaverik, így védve a levél sejtjeit a károsodástól.

Ez azonban nem az egészséges működés jele, hanem túlélési stratégia. Az ország számos pontján láthatóak a fákat érő hőstressz tünetei: koronaszáradás, száraz ágak, idő előtti lombhullás és ritkuló erdőállományok. A létért való küzdelem egyre több helyen bizonyul sikertelennek.

Kulcsszerepben a víz

De mindezek a védekezési módszerek akkor hatásosak igazán, ha elegendő víz áll a fák rendelkezésére. Intenzív párologtatással akár több fokkal is hűthetik a lombkoronát, miközben gyökereik egyre mélyebbre hatolnak a talajban a víz után kutatva. Ahogy azonban a talaj kiszárad, a levelek bezárják a gázcserenyílásaikat, hogy mérsékeljék a vízveszteséget. Ezzel együtt a párologtatás is leáll, a levelek gyorsan felmelegszenek, és beáll a „nyári ősz”: a korai lombsárgulás és lombhullás.

Az igazi védelmet a talajban megtartott víz adhatná az erdők számára. Egyelőre azonban keveset teszünk azért, hogy megállítsuk az elszivárgást – pedig lenne mozgástér.

Örökerdők

Az egyik legfontosabb tényező magának az erdőnek a szerkezete. A folyamatos erdőborítást biztosító örökerdő-gazdálkodás, a többkorú, elegyes állományok és a kisléptékű, legfeljebb kisebb lékekben végzett fakitermelés mérsékli a párolgási veszteséget, javítja a mikroklímát és növeli az erdők ellenálló képességét.

Jelentősen befolyásolja az erdők vízháztartását a fajösszetétel. A fenyvesek és akácosok kevésbé alkalmazkodnak a termőhelyhez: ezeket fokozatosan át kellene alakítani őshonos fajokból álló, elegyes lombos erdőkké. Ezek jobban visszatartják a csapadékot, kedvezőbb mikroklímát teremtenek, csökkentik a tűzveszélyt, és hosszú távon stabilabb vízháztartást biztosítanak.

Fontos lenne a nagyvadállomány drasztikus (területtől függően 20-70 százalékos csökkentése) is. A túlszaporodott nagyvadak (szarvasok, őzek, vaddisznók) elszegényítik a fafajösszetételt, ritkítják a moha-, gyep- és cserjeszintet, csökkentve a talaj árnyékolását, és rontva ezzel az erdő vízmegtartó képességét.

Mesterséges beavatkozással

Sokat segíthet az is, ha a hegyvidéki erdőkben helyreállítják a korábban természetes módon kialakult kisebb tavakat, időszakos vízállásokat, amelyek lassították a víz lefolyását, segítették a beszivárgást és hűtötték a mikroklímát. Már folynak ilyen jellegű tevékenységek, amelyek a biodiverzitást is növelik, mivel élőhelyet biztosítanak számos vízi gerinctelen állatnak és kétéltűnek.

Nagymértékben hozzájárulnak az erdők vízveszteségéhez az erdészeti utak is, amelyek a lejtő irányába futva valóságos csatornaként vezetik ki a vizet a fák közül. A megoldás az lehet, ha megszüntetik a használaton kívüli utakat, keresztirányú árkokkal visszavezetik a vizet a fák közé, vagy rönkgátakat, hordalékfogókat létesítenek a helyben található fákból.

Kis projektek, komoly tanulságokkal

Az elmúlt két évtizedben legalább 20, erdőkhöz kapcsolódó vizesélőhely-rehabilitációs projekt valósult meg Magyarországon.

• Jó példa a Kaszó-LIFE projekt, amelynek keretében mintegy 290 hektáron javították az erdők vízellátását kotrással, gátépítéssel, tavak kialakításával és vízfolyások revitalizációjával. A beavatkozások hatására a talajvízszint 40–50 centiméterrel emelkedett.
• A Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság a Táti-szigeteken mintegy 195 hektáron javította az ártéri erdők vízellátását vízkormányzó műtárgyak létesítésével, vizes élőhelyek kialakításával és őshonos fafajok telepítésével.
• A LIFE4OakForests projekt keretében több kis léptékű vízmegtartó beavatkozás történt hegyvidéki tölgyesekben. Helyi faanyagból hordalékfogó rönkgátakat építettek, az erdészeti utakról lefolyó vizet az erdőbe vezették, és kisebb vizes élőhelyeket hoztak létre.

A projektek tapasztalatai azt mutatták, hogy a leghatékonyabb megoldások nem egyetlen beavatkozásra épülnek, hanem a vízmegtartást az erdőszerkezet helyreállításával és a természetes folyamatok támogatásával együtt kell biztosítani.

Koncz Péter teljes írása itt olvasható.