Fél millió éve megjelent, virágzott, majd eltűnt: magyar kutató közreműködésével határozták meg Közép-Ázsia rejtélyes ősi kultúrájának korát

Közép-Ázsia kulcsszerepet játszott abban, ahogy a felegyenesedett ember (Homo erectus) Afrikából szétvándorolt: természetes folyosóként kötötte össze a Kaukázus és a Közel-Kelet térségét Északkelet-Ázsiával. Eddig azonban egyetlen közép-ázsiai kőkorszaki lelőhely kora sem volt pontosan ismert, ezért a régió mindmáig hiányzó láncszem volt az emberi vándorlásokkal kapcsolatos ismereteinkben. Egy több ország kutatóit tömörítő csoport most éppen ezt a hiányt pótolta.

A kutatás helyszíne a délkelet-tádzsikisztáni Khovaling-löszfennsík, ahol a szél által odahordott por évmilliók alatt 100-200 méter vastag üledékes rétegsorokat, úgynevezett lösz-paleotalaj sorozatokat épített fel. A hideg, száraz jégkorszakokban vastag löszrétegek rakódtak le, a melegebb, csapadékosabb periódusokban pedig talajok alakultak ki. A rétegek úgy követik egymást, mint egy naptár lapjai: minél mélyebbre ásunk, annál régebbre jutunk az időben. Néhány egykori talajszint kőeszközök ezreit őrzi.

A leggazdagabb leletegyüttes – összesen mintegy 6500 kőeszköz – a fennsík három paleotalajához kötődik. Ezt nevezte el annak idején Vlagyimir Ranov szovjet régész Karatau-kultúrának. Jellemző darabjai kavicsból pattintott vágó-, aprító- és kaparóeszközök. A mostani munka során a kutatók 3534 tárgyat vizsgáltak meg részletesen.

A csoport három, egymást kiegészítő módszerrel elemzett három löszfalat, hogy megállapítsák a kultúra korát. A lumineszcens kormeghatározás azt méri, mióta nem érte napfény az egyes ásványszemcséket. A kozmogén izotópos módszer a kőeszközökbe zárt kvarcásványokban felhalmozódott berillium (¹⁰Be) és alumínium (²⁶Al) izotópok mennyiségét határozza meg. Ezen felül a kőzetekben megőrzött mágnesesség további, időben jól elkülönülő események (pólusváltások) meghatározását teszi lehetővé. A kutatók összesen 286 lumineszcens kort és 16 kozmogén izotópos mérést, valamint számos paleomágneses mérés eredményeit egyesítették egyetlen valószínűségi kor–mélység modellben.

Az eredmények szerint a Karatau-kultúra mintegy 580-600 ezer évvel ezelőtt jelent meg, majd három egymást követő interglaciálison (vagyis a jégkorszakok közötti időszakokon) át – nagyjából 500 és 400 ezer évvel ezelőtt – virágzott, és körülbelül 375-380 ezer éve, egy újabb jégkorszak beköszöntével tűnt el a térségből. Feltűnő, hogy az eszközkészlet ez alatt a több százezer év alatt szinte semmit sem változott. A kultúra hordozói tehát már készen, kiforrott hagyománnyal érkeztek a fennsíkra – hogy pontosan honnan, az egyelőre rejtély.

Ugyanezekkel a módszerekkel a csoport az ember megjelenésének legrégebbi nyomainak korát is meghatározta a régióban: a Kuldara-lelőhely legmélyebben fekvő rétegei mintegy 930 ezer évesek. Az ebből kis számban előkerült egyszerű szilánkok nem "diagnosztikus" kőeszközök, azaz nem elegendőek egy önálló, jól körülírható kultúra leírásához, de egyértelműen az emberi jelenlétet bizonyítják és ezek az eddigi legkorábbi, pontosan datált bizonyítékok arra nézve, hogy ember élt Közép-Ázsiában.

Csontmaradványok nem őrződtek meg, de a talajokban talált kémiai nyomok arra utalnak, hogy a Karatau-kultúra emberei használták a tüzet és valószínűleg a tájat is alakították vele. Eltűnésük hátterében a kutatók az éghajlatváltozás hatásait sejtik: az interglaciális csapadék forrása a nyári monszun helyett a téli, nyugatról érkező eső lett, ami átalakíthatta a növényzetet és a vadállományt – és ezzel az ott élő emberi populáció életkörülményeit is.

Az új kronológia nemcsak a Karatau-kultúrát helyezi el pontosan az időben, hanem szilárd fogódzót ad a jövőbeli kutatásoknak is ahhoz, hogy megértsük, miként népesült be Ázsia. A lösz üledékek ráadásul egyszerre őrzik meg az emberi jelenlét és az éghajlat évszázezredes változásainak lenyomatát, ezért a régészet és az éghajlatkutatás számára is ritka kincset jelentenek.

A projektet a NordForsk finanszírozta a „The Timing and Ecology of the Human Occupation of Central Asia” című projekt keretében. A projekt honlapja: https://www.thoca.org/