Thomas Perlmann, a stockholmi Karolinska Intézet molekuláris biológia professzora a titkára annak a bizottságnak, amely minden évben a Nobel-díj odaítéléséről dönt a fiziológia és orvostudomány területén. Villáminterjú a professzorral, aki a Nobel-díjról tartott előadást a HUN-REN IV. Stratégiai Workshopján.
- Egyik kedves fotójaként szerepeltette előadásában a Karikó Katalinról készült képet, amelyen a professzor asszony szinte gyermeki kíváncsisággal nézi frissen átvett díját.
- Az a fotó önmagáért beszél, és megmutatja, hogy tudománytörténeti jelentősége mellett miért örömteli munka a Nobel-díj bizottságában dolgozni. Az elismerés megszerzése identitásformáló erővel bír a díjazottak számára, és ráirányítja a figyelmet a nagyszerű egyéni teljesítményre a tudományos fejlődésben. Tisztában vagyunk azzal, hogy pont ezek a kulcstényezők táplálják azt a világszerte jellemző izgalmat, amely minden év októberében söpör végig az országokon az ún. Nobel-héten. Fontos szempont az is, hogy miközben az 50 tagú Nobel-bizottság kizárólag titkosan és csupán a nyilvánosságra hozatal napján szavaz a díjazottról, a korábbi megbeszélések alapján már ezt megelőzően keletkezhetnek megérzések arról, hogy ki lesz a nyertes abban az évben. Titkárként az a tapasztalatom, hogy kifejezetten figyelnünk kell arra, nehogy véletlenül elszóljuk magunkat és bármit is sejtessünk a szélesebb közönséggel.
- Az Ön kutatási területe a molekuláris fejlődésbiológia, nagyon időszerű és összetett kutatási témákkal. Hogyan tudja a két felelősségteljes és az időbeosztást tekintve is megterhelő pozíciót összeegyeztetni?
Mindkettő gyakorlatilag teljes állás, így muszáj volt kompromisszumot kötnöm. Titkári feladataimmal párhuzamosan csökkentenem kellett a kutatócsoportom méretét, mert a Nobel-díj kapcsán végzett munka nagyon intenzív, ráadásul a bizottság mellett a Nobel Alapítvány igazgatóságának is tagja vagyok. Az önmagammal kötött alku része az is, hogy például az utazásaimat is igyekszem korlátozni, kevesebb előadást vállalok külföldön akár a Nobel-díjjal, akár a tudományos munkámmal kapcsolatban, így ezzel is időt nyerek. Tehát, igen, a kutatói munkámról a Nobel-díj kicsit elvonja a figyelmemet, ennek ellenére folytatom tudományos karrieremet is, hiszen értékes, eredményes és intellektuálisan kielégítő része az életemnek.
- Tudományos karrierjében, szakmai munkájában mit tart a legnagyobb sikernek?
Kutató vagyok, és remélem, a legnagyobb szakmai sikerek, felfedezések még előttem állnak. Rendkívül fontos munkát végzünk a kutatócsoportommal, hogy megértsük, hogyan fejlődik az agy, hogyan fejlődnek az idegsejtek az agyban, hogyan differenciálódnak az őssejtekből. Különösen azokat a neuronokat vizsgáljuk, amelyek a dopamin elnevezésű jelátviteli anyagot termelik. Amikor ezek a sejtek fokozatosan elhalnak, Parkinson kór alakul ki. Kutatásaink a neurodegeneratív betegségek szempontjából kritikus tényezők azonosítását célozzák, és jelenleg is folyamatban lévő, őssejteket felhasználó klinikai vizsgálatokhoz adnak támogatást. Azt hiszem, ezt nevezném szakmai munkám legfontosabb részének. De összességében nagyon élvezetesnek találom ezt a kettős szerepet.
A Workshopon elhangzott előadás itt tekinthető meg: