„Nem egyéni munka, hanem sokak együttműködése hozza létre” – 70 évvel ezelőtt alakult meg a HUN-REN BTK ZTI egyik elődje, az MTA Népzenekutató Csoportja

A Magyar Tudós Társaság már 1832-ben megfogalmazta arra vonatkozó szándékát, hogy összegyűjtse és közzétegye a magyar népdalokat. A felhívására beérkezett anyag alapján a következő évben már a kiadásról határozott, mely feladatot a Kisfaludy Társaságnak adott át. Bár a dallamok publikálása nem valósult meg a tervezett formában, a fennmaradt népdalgyűjteményeket – köztük Tompa Mihályét és Arany Jánosét – a 19. századi magyar kultúra értékes dokumentumai között tartjuk számon. A század folyamán az Akadémia több tagja, mások mellett Mátray Gábor, Bartalus István és Ponori Thewrewk Emil munkássága mozdította elő a népzenekutatást.

A modern magyar népzenetudományt megteremtő Bartók Béla és Kodály Zoltán néhány év terepmunka után, 1913-ban fordult a Magyar Népköltési Gyűjteményt kiadó Kisfaludy Társasághoz saját, mintegy 3000 népdalnyi gyűjtésük, illetve az akkor rendelkezésre álló további mintegy 2-3 ezer hitelesnek tekinthető magyar népdal tudományos kiadásának tervével. A pozitív bírálat ellenére a magyar „Corpus Musicae Popularis” hivatalos munkálataira csak két évtizeddel később nyílt lehetőség, nem függetlenül a hazai közéletnek a magyar kultúra iránti a trianoni döntés következtében megújult érdeklődésétől. A két világháború között a későbbi Néprajzi Múzeumban Lajtha László vezetésével folyt a gyűjtés és a kutatás, Kodály és Bartók egyéb tevékenységeik mellett végezték e munkát. 1934-ben kezdhette meg Bartók az Akadémián a népdalösszkiadás szerkesztését, amit Amerikába távozása után Kodály folytatott a munkatársaival.

A korábban bizonytalan helyzetű műhely nem csupán stabil intézményi kereteket kapott, amikor 1953. augusztus 1-jén megalakult az MTA Népzenekutató Csoportja. Az alapító okiratban meghatározott tevékenységi köre messze túlmutatott azokon a feladatokon, amelyek az 1951-ben megindult A Magyar Népzene Tára című tudományos népdalkiadvány-sorozathoz közvetlenül tartoztak. Magában foglalta általában véve a magyar népzenegyűjtés megszervezését, a korszerű archiválást, a népi dallamok rendszerezését, zenetörténeti és népzenei összefüggéseinek vizsgálatát, más népek zenéjével való összehasonlítását, társadalmi szerepének elemzését, a külföldi intézményekkel való csereviszony kialakítását, kiadványok publikálását, továbbá a népzenekutatás eredményeinek széles körben való megismertetését. A kibővült feladatkört tükrözi a csoport névváltozása is, amelynek révén a második világháború után A Magyar Népzene Tára Szerkesztősége néven számontartott szervezeti egységből az MTA Népzenekutató Csoportja lett.

A hamarosan megnövekedett létszámú, különböző intézményi formákban és utódszervezetekben ma is működő tudományos műhely munkatársai – ahogyan már évek óta – idén is megemlékezést tartottak Bartók Béla halálának évfordulója alkalmából az MTA Bartók-szobájában, amely 1934 és 1970 között az akadémiai népzenekutatás színtere volt. Hagyományaikhoz híven zenével és énekszóval idézték fel e történések két mozzanatát. Dalaikat ezúttal az Erdélyi magyarság sorozatban megjelent népdalkötetből választották, amelynek éppen száz évvel ezelőtti publikálásával Bartóknak és Kodálynak a tudományos összkiadás lehetőségére várva is sikerült felhívni a figyelmet a zenei néphagyomány Erdélyben különösen gazdagon fennmaradt értékeire. Megszólaltatták továbbá a legkorábbi magnetofonos gyűjtések egyikét, utalva arra, hogy az akadémiai népzenei gyűjtemény gyarapodásában nagy szerepe volt a Népzenekutató Csoport alapításával szinte egy időben bevezetett új eszköznek. A folklorista Vikár Béla 1896-ban az objektivitásra törekvő modern népzenegyűjtés alapját vetette meg a népdalok gépi rögzítésével. Az egészen az 1950-es évekig használt fonográf felvételeinek mindössze néhány percnyi időtartama, alapzaja, a viaszhengerek sérülékenysége, a lejátszások során való rongálódása, zenekari felvételre való alkalmatlansága ugyanakkor erősen korlátozta a gyűjtést. Noha a század elején úgy tűnt, hogy az akkori idős falusiak halálával a régi dallamok elvesznek, a két világháború között is több ezer fonográfhenger telt meg népdalokkal, majd a második világháború utáni évtizedekben a Népzenekutató Csoport tagjai és a velük együttműködő külső kutatók minden addiginál több dallamot rögzíthettek. Mint Kodály írta A Magyar Népzene Tára V. – Siratók című, 1966-ban megjelent kötetében:

„A sikert nagyrészt a magnetofonnak tulajdoníthatjuk, de nem csak annak. Népünk is változott félszázad alatt. Nem félénk, nem gyanakszik, tudatára ébredt a maga és hagyománya értékének, megértéssel nézi és segíti a hagyománya megismerésére törekvő munkát, bár tudja, hogy ennek el kell múlnia. Ifjúságától búcsúzik a nép, tudja, hogy változnia kell a korral, de tudja azt is, hogy lényeget nem cserélhet, ha önmaga akar maradni, ha öregebb korában úgy tekinthet vissza ifjúságára, hogy megismerje magát benne.”

Kerényi György Webster-féle dróttekercses magnetofonnal gyűjt 1952-ben a Zala megyei Bókaházán. (ZTI_NZ 06347; A balázsjárás akkor még élő szokásának felvétele a Moson megyei Halásziban, 1952-ben. Gyűjtő: Kerényi György, Kertész Gyula, Kiss Lajos. A balázsjárást elmondták: Neuberger Ferenc (45), Szabó István (48), Schmuck István (18), Szűcs Géza (18).)

Az MTA tulajdonában lévő, a HUN-REN BTK Zenetudományi Intézete által gondozott gyűjtemény a 21. század elejéig tartó gyűjtések révén, a Népművelési Intézet néptáncarchívumának 1965-ös csatlakozásával, illetve a korábbi és párhuzamosan végzett gyűjtések legalább másolatban való megszerzésével nemcsak a legteljesebb magyar, hanem nemzetközi viszonylatban is jelentős népzenei és néptáncarchívum lett. Magyar és más népek zenéjéből jelenleg mintegy 20 ezer órányi hangfelvételt, 1900 órányi néptánc- és népzeneanyagot tartalmazó filmfelvételt, dallamok és táncok mintegy 250 ezer oldalnyi kottás, szöveges, illetve táncjelírásos lejegyzéseit, azok különböző szempontok szerinti tudományos rendjeit, a népzene- és néptáncgyűjtések során készült körülbelül 65 ezer fotót, továbbá folklóradatokat tartalmazó kéziratos forrásokat, valamint részletes gyűjtési dokumentációt tartalmaz. A gyűjtés, lejegyzés, rendszerezés és kiadás önmagában is nagyszabású munkája mellett a Kodály vezette Népzenekutató Csoport a népzenét érintő lehető legtöbb szakterületre kiterjesztette a kutatómunkát. Az említetteken túl foglalkoztak többek között néptánckutatással, történeti zenei források, illetve különböző európai és ázsiai népek zenéjének kutatásával és összehasonlító vizsgálatával, vallásos népénekekkel, a hagyományos zeneélet és a népzene társadalmi szerepének kérdéseivel, népi előadókkal és előadásmódjukkal, népi hangszerekkel, városi cigányzenével, népies dalokkal, a hagyományőrző mozgalmak tevékenységével és hatásával, később a számítógépes analízis lehetőségeivel. Munkájuk hamar nemzetközi elismerést szerzett, ennek megnyilvánulásaként 1964-ben az International Folk Music Council Budapesten tartotta nemzetközi konferenciáját. Ezután egy tévényilatkozatban hangzottak el azok a szavak, amelyeket a kutatók az idei ünnepségükön a régi Bartók-szobában lévő Kodály-szoborra helyezett koszorúra írattak: „A népzenekutatás olyan, hogy azt egyes emberek nem végezhetik.”

Bár Kodály ezzel a nemzetközi népzenetudomány együttműködését sürgette, a magyar népdalkiadásra vonatkozó megjegyzése arról tanúskodik, hogy ehhez hasonlóan vélekedett a hazai kutatásról is: „Nem egyéni munka, hanem sokak együttműködése hozza létre”. Egyéni sikerek helyett a magyar kultúrát szolgáló nagyobb célokat tartotta szem előtt, legfontosabb feladatnak a módszeres gyűjtést, archiválást és rendszerezést, illetve a hiteles, időtálló forráskiadást tekintette, emellett a források minél több szempontú, teljességre törekvő tudományos vizsgálatát és az eredmények megfontolt közzétételét ösztönözte.