Vizes élőhelyekkel alkalmazkodhat az Alföld az aszályhoz

Az Alföld mezőgazdaságát ma nagyrészt néhány szántóföldi növény (búza, kukorica, árpa, repce, napraforgó) termesztése határozza meg. Ez a specializált, koncentrált szerkezet azonban a klímaváltozás, az egyre gyakoribb aszályok és a mezőgazdasági piacok válságai miatt tartós krízisbe került. A termelőhelyi adottságok miatt az Alföld kimondottan a klímaváltozás európai válságövezetei közé tartozik. A kutatók szerint ezért nem elég egy-egy technológiai beavatkozás: a földhasználat egész rendszerét újra kell gondolni.

Közel egymillió hektárnyi helyreállítható vizes élőhely

A kutatás szerint az Alföldön közel egymillió hektárnyi olyan terület azonosítható, ahol a korábbi vizes élőhelyek helyreállítása lehetséges lenne. A szerzők a hidrológiai és ökoszisztéma modellek összekapcsolásával azt vizsgálták, hogy a lehetséges beavatkozások – például a vízvisszatartás és egy tiszai árhullám kivezetése – miként hatnának a talajvízkészletekre, illetve ezen keresztül a környező szántóföldek terméseredményeire.

Egy 247 négyzetkilométeres tiszai ártéri öblözet modellezése alapján a talajvíz utánpótlása évente átlagosan 367–552 köbméter/hektár között alakulhatna. A vízvisszatartás különösen azokat a síkvidéki teraszokat segíthetné, amelyek 1–2 méterrel emelkednek a vizes élőhelyek környezete fölé. Ezeken a területeken a számítások szerint a kukoricatermés 20–28 százalékkal is nőhetne a megnövekedett talajvízszint miatt.

Nem mindenhol ugyanaz a megoldás

A kutatók a vízvisszatartás lehetséges célterületeit több szempont alapján jelölték ki. Figyelembe vették a szántóföldi alkalmasságot, a természetvédelmi védettséget vagy magas természeti értéket, a belvíz- és aszálykitettséget, valamint a nitrátérzékenységet. A vizsgálatból kizárták a beépített területeket, a nyílt vizeket, továbbá a jó és kiváló termőképességű szántókat.

Az eredmények szerint az Alföld területének 21 százalékán található olyan gyenge vagy közepes termőképességű, belvíznek kitett terület, ahol a vízvisszatartás indokolt vagy szükséges lehet.

A kutatások alapján kétféle kiemelt övezet rajzolódott ki.

1. zóna: ahol a természetvédelem és a vízvisszatartás együtt fontos

Az 1. zónába azok a területek kerültek, ahol a belvíz előfordulásának valószínűsége meghaladja az öt évente egyszeri szintet, és a terület természetvédelmi oltalom alatt áll, vagy magas természeti értéket képvisel. Ezeken a helyeken a nitrátérzékenység is jelentős.

A szerzők szerint itt a vízvisszatartás sok esetben földhasználatváltással járhat együtt, vagyis a szántóföldi művelés helyett természetközelibb hasznosítás válhat indokolttá. Ez nemcsak ökológiai, hanem szakpolitikai szempontból is fontos lenne, mert illeszkedik a hazai és uniós környezetpolitikai célokhoz.

2. zóna: ahol az ökoszisztéma-szolgáltatások kerülnek előtérbe

A 2. zónában szintén magas a belvíz előfordulásának valószínűsége és jellemző a nitrátérzékenység, de nincs természetvédelmi oltalom. Itt különösen magas, 88 százalékos a szántók aránya (az 1. zónában ez az érték 41 százalék). A kutatók szerint ezekben a térségekben a jelenlegi, gyakran veszteséges és közösségi forrásokra támaszkodó szántóföldi hasznosítással szemben komoly alternatívát jelenthet a vizes élőhelyekhez kötődő ökoszisztéma-szolgáltatások erősítése.

Ilyen szolgáltatás lehet az árvízvédelem, az aszályvédelem, a talajvízpótlás, a biodiverzitás helyreállítása, valamint a tájképi és turisztikai érték növelése.

Vízvisszatartás célterületei az Alföldön

Az Alföldön a Mezőföld és a Dráva-sík nélkül.

Zóna 1: Belvíz (20%), természeti védettség vagy magas természeti érték, nitrátérzékenység
Zóna 2: Belvíz (20%), nitrátérzékenység

Nem a múlt visszaállítása, hanem alkalmazkodás a jövőhöz

A tanulmány egyik legfontosabb üzenete, hogy a vizes élőhelyek helyreállítása nem pusztán természetvédelmi beavatkozás. A kutatók szerint ez a klímaadaptív földhasználat egyik alapja lehet az Alföldön, ahol a hagyományos, intenzív szántóföldi művelés sok helyen egyre kevésbé fenntartható.

A vízvisszatartás egyszerre csökkentheti az aszály hatásait, javíthatja a talajvízháztartást, segítheti az élővilág regenerációját, és bizonyos termőhelyeken még a mezőgazdasági termelés eredményességét is növelheti. A kutatás ezért arra utal, hogy az Alföld jövője nem feltétlenül a még intenzívebb vízelvezetésben, hanem éppen a víz tájban tartásában keresendő.

Az eredeti nemzetközi tudományos publikáció itt olvasható.